bilszky

1960-ban bekerülve a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba, egy olyan új közegben találtam magam, amely az addigi életemhez képest merőben új környezetet, új iskolai rendtartást, és olyan közösséget - nagytudású tanárokat, sok gyerekből kiválasztott osztálytársakat – jelentett, amely valamennyiünk későbbi életét, pályáját nagymértékben meghatározta.

Számomra az egyik legnagyobb benyomást az iskolában tapasztalható rend jelentette. Ez már az első évben a műhelyben megmutatkozott, amely később rendezett és rendszerezett gondolkodássá alakult át. Meggyőződésem, hogy rendetlen környezetben csak rendetlen munkát lehet végezni. Rendetlen környezetben csak rendezetlenül lehet gondolkodni.

Tanáraink közül nagy benyomást tett rám Kiss Kálmán tanár úr kérlelhetetlen precizitása, a logikus gondolkodásra nevelés következetessége. (Maradandó mondásai: „vak parádé, vak parádé?.. és a többiek”) A rendszerezett gondolkodásra örök példa marad számomra mikor Lukovics tanár úrnál tanultuk a 7A-2 regisztert, amely egy lepedőnyi rajz volt, és Ő azt mondta, hogy „kérem ez olyan egyszerűűűű, hogy fejből is meg lehet tanulni.” Mi erre legmélyebb felháborodásunknak adtunk hangot. De miután rávezetett bennünket a regiszter működésében rejlő rendszer felismerésére, már tényleg az egész olyan „egyszerűűűű”-vé vált.

A középiskola után a Felsőfokú Távközlési Technikumot is elvégeztem, utána kerültem a szomszédos épületben működő Posta Kísérleti Intézetbe. Miután rövidesen rájöttem, hogy az eddigi ismereteim itt nem elegendőek, munka mellett elvégeztem a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karát.

Amikor beléptem a PKI – Dr. Lajtha György által vezetett Kapcsolástechnikai Osztályára - Ő elmondta, hogy itt mivel foglalkoznak, és nekem mi lenne a feladatom. Elmondta, hogy jó lenne, ha foglalkoznék azzal a gondolattal, hogy miként lehetne egy olyan – a koax kábelbe beépíthető - erősítőt tervezni, amely a TV stúdió és az adó közötti hangcsatornát erősíti mindkét irányban. A szobából kifelé menet még utánam szólt, hogy a Siemensnek eddig még nem sikerült. Később jöttem rá, hogy ez nem a fiatal kollégának szánt tréfa volt, hanem azt adta a tudtomra, hogy ebben az Intézetben olyan alkotó légkör van, hogy akár egy kezdő kolléga előtt is nyitott a lehetőség a nagy dolgok megoldására.

A későbbiek során olyan közösségben dolgozhattam, amelynek feladatai közé tartozott a ’70-es években fejlődő távhívási rendszer - BHG által üzembe helyezett - központjainak rendszerbe illesztése, illetve prototípus vizsgálata. Az üzemi vizsgálatok során jöttünk rá, hogy nem állnak rendelkezésre olyan mérőeszközök, amelyek segítségével a régi és új rendszerek együttműködésének speciális vizsgálatai elvégezhetők. A csapatunk – amely a későbbiekben évtizedekig változatlan összetételű maradt - olyan innovatív személyekből állt, akik elhatároztuk, hogy kifejlesztjük azokat a műszereket, amelyek részben az akkor érvényben levő embargó miatt nem voltak beszerezhetők, részben pedig egyszerűen nem léteztek. Ez hosszú évekre meghatározta a fejlesztési irányvonalunkat. Az Intézet vezetősége szinte szabad kezet adva, támogatta tevékenységünket.

Az évek során kifejlesztettünk olyan egyedi mérőműszereket, amelyek a távbeszélő hívások felépítése során fellépő gyors jelzések mérésére és regisztrálására szolgáltak. Ezt tovább fejlesztve kidolgoztunk egy olyan országos mérőrendszert a hozzá tartozó mérőegységekkel együtt, amely a teljes telefonhálózat folyamatos ellenőrzését tette lehetővé. Az addigi tevékenységünkért, és a fenti „Hálózat analizátor” mérőrendszer kidolgozásáért a fejlesztő és kivitelező csapat ( Szentannai Péter, Soós György, Krizsán Péter, Boros László, Tóth Gyula, és jómagam ) 1980-ban megosztva „Állami Díj”-at kaptunk.

A berendezésekben alkalmazott megoldások egy részét szabadalmaztattuk. Az évek során kilenc elfogadott szabadalom kidolgozásában vettem részt, amelyért 1983-ban kollégáimmal ( Szentannai Péter, Soós György ) megkaptuk az OTH elnöke és az ipari miniszter által adományozható „Kiváló Feltaláló” díj Arany fokozatát. 1980-ban elnyertem egy fél éves olaszországi ösztöndíjat, amely során kb. tíz olasz távközlési nagyvállalatnál tehettem látogatást, belelátva az akkori fejlett nyugati cégek innovációs- és gyártási tevékenységébe.

A MATÁV privatizációja után az Intézet működési köre döntően a tulajdonos Deutsche Telekom által rendszerbe állított berendezések honosítási, és a már meglévő rendszerekkel történő együttműködési tevékenységre tevődött át. Ennek során részt vettem a „MATÁVŐR” vagyonvédelmi rendszer kidolgozásában, amellyel a MATÁV elnyerte az 1999-es „Innovációs Nagydíj”-at.

Visszatérve az Alma mater-hez, érdekességképpen jegyzem meg, hogy Kántor Csaba osztálytársammal együtt kerültünk a Puskásba, együtt kerültünk a Posta Kísérleti Intézetbe, mindketten olyan alkotó közösségben dolgozhattunk, amelyeknek tevékenysége meghatározó volt az Intézet eredményeit illetően. Mindkettőnknek ez volt az egyetlen munkahelye, és innen mentünk nyugdíjba is.

Csabával azonosan én is vallom, hogy a „magányos hősök” ebben a szakmában nem tudnak maradandó eredményeket elérni. Csak jól működő, hosszútávon együtt dolgozó közösségeknek van reális esélyük. Lehet, hogy a párhuzamos életpályánk, tevékenységünk és szakmai hűségünk a Puskás gyökerekből ered?

Ha eddig elolvassa a fiatalabb kolléga vagy kolléga jelölt, akkor a szakmai életpályám tapasztalatai alapján azt tanácsolnám neki, hogy akik kreatív és innovatív hajlamúak, keressenek olyan munkalehetőséget, - talán egyre több lesz az ilyen - ahol szakmailag egyénként, később talán egyéniségként dolgozhatnak, és nem süppednek bele a multinacionális nagy olvasztótégely névtelenségébe.

Laborban - fejlesztés alatt az egyik műszer

Az objektív valóság több szemüvegen át

Búcsú a PKI-tól. Bilszky Lászlót búcsúztatja dr. Kántor Csaba

Magyar nyugdíjasok az Indiai Óceán partján, háttérben Fokváros a Táblaheggyel