Tiszta kristályosító csészébe, vagy erre a célra készített plexitálba öntsünk néhány mm magasan ricinusolajat (vagy más, nagy viszkozitású olajat), és a felszínét egyenletesen hintsük be kevés búzadarával! Helyezzünk a tálba két elektródot, az egyiket földeljük, a másikat pedig
csatlakoztassuk megosztógépre vagy Van de Graaf-generátorra! Az összeállítást helyezzük írásvetítőre, és vetítsük ki! Adjunk az elektródokra feszültséget!
A daraszemcsék dipólusokká válnak, és láncvonalakba rendeződve képet adnak az adott elektródpár térerősségvonal-rendszeréről. Ezzel a módszerrel rendkívül sokféle elektródrendszer térerősség viszonyairól kaphatunk képet. Megvalósíthatóak az eddigiekben használt kísérleti eszközök modelljei és a gyakorlatban előforduló esetek.
Az erővonalképből nemcsak a térerősségvonalak irányát állapíthatjuk meg, hanem a nagyságrendi viszonyokra is következtethetünk, mert a nagyobb térerősségű helyeken a daraszemcsék összesűrűsödnek. Meggyőzően mutatják a képek azt is, hogy az erővonalak mindig a vezetők (az elektródok) felületére merőlegesek.
 

Megjegyzések:

• Szép erővonalképet akkor kapunk, ha nem alkalmazunk túlságosan nagy feszültséget. Túl nagy feszültség esetén ugyanis az elektródok között, vagy az elektródokhoz vezető zsinórok és az írásvetítő között, szikra üt át, s ez megzavarja a képet. Feszültségforrásként tehát semmiképpen se használjunk működő Van de Graaf-generátort! Érdemes Van de Graaf-generátort használni, de a generátor szalagját kézzel meghúzni.

• Fontos, hogy az elektródokhoz vezető röpzsinórok a levegőben legyenek, és ne lógjanak az asztalra.