SCHRÖDINGER, Erwin (Bécs, 1887. 8. 12. - Uo., 1961. I. 4.) osztrák fizikus. A fizikai Nobel-díjat 1933-ban kapta, megosztva P. A. M. Dirac-kal, "az atomelmélet új és gyümölcsöző megfogalmazásainak megalkotásáért".

Nem mindennapi tehetségének jelei korán megmutatkoztak. Szüleinek külön nevelőt kellett fogadniuk elemi iskolás fiúk érdeklődésének lekötésére. A gimnázium osztályait kitűnő eredménnyel végezte. Nemcsak a természettudományi tantárgyakhoz vonzódott. Jó érzékkel tanulta a klasszikus és modern nyelveket, járatos volt az antik kultúra világában, a filozófiában, az irodalomban és a színházi életben, sőt később a lírai költészetnek ő maga is ihletett művelőjévé vált. 1949-ben kötete jelent meg, mely német és angol nyelvű verseit és fordításait tartalmazta. Költészetén leginkább a kortárs Georg Trakl hatása érződik. Érettségi vizsgája után a bécsi egyetemre iratkozott be. A kísérleti fizikában F. Exner, az elméleti fizikában F. Hasenöhrl volt a tanára. 1910-ben filozófiai doktor címet szerzett,  majd egy év múlva a kísérleti fizikai tanszéken F. Exner tanársegédje lett. 1914-ben az osztrák déli frontra került. A háború befejezésével rövid időre visszatért Bécsbe, majd M. Wien docenseként dolgozott a jénai egyetemen. 1921-ben — miután egy szemeszteren át professzor volt a stuttgarti műszaki egyetemen —Schrödingert a zürichi egyetem elméleti fizika tanárává nevezték ki. Schrödinger, aki kiemelkedő otthonossággal mozgott a fizika klasszikus tárgyköreiben, és már figyelemre méltó termodinamikai és fénytani kutatásokról adhatott számot, zürichi tanárkodása idején fordult a de Broglie-féle anyaghullámok tanulmányozása felé. Az 1926-os esztendő során az Annalen der Physik c. szaklapban 5 Schrödinger-cikk jelent meg. E cikkek alapozták meg a fizikai mennyiségek kvantáltságának egyik lehetséges leírási formáját, az úgynevezett hullámmechanikát, tartalmazva az anyaghullámok parciális differenciálegyenletét, a Schrödinger-egyenletet. Az elmélet matematikai részleteiben H. Weyl zürichi matematika professzor nyújtott segédkezet kollégájának.
1927-ben Schrödinger elfogadta a berlini egyetem meghívását, és ott az egy évvel korábban felmentett  M. Planck utóda lett. Hamarosan otthonosan érezhette magát Berlin pezsgő tudományos közéletében. Mindenekelőtt M. Planckkal és  A. Einsteinnel került közeli kapcsolatba. Hat év elteltével, 1933-ban a növekvő terror légköre ellen tiltakozó Schrödinger — egy külföldi tanulmányút alkalmát kihasználva — elhagyta Németországot. Három évig az oxfordi egyetemen tanított, majd - hazája hívásának engedve -1936 őszétől a grazi egyetemen adott elő fizikát. Ausztria megszállása után, 1938 szeptemberében Schrödingert minden indoklás nélkül elbocsátották egyetemi állásából, és ezúttal már ténylegesen szökve kellett önként vállalt száműzetésbe menekülnie. Egy évig Svájcban élt, majd rövid belgiumi vendégprofesszorkodás után Írországban telepedett le. A dublini egyetemen külön Schrödinger számára alapították meg az Institute for Advanced Studiest. Az elkövetkező 17 évben az intézet nyugalmas légkörében Schrödinger kutatásainak szentelhette magát. A hullámmechanikai vizsgálatok mellett számos, szakterületének határain túleső problémával foglalkozott. Ezek között talán a biológiai kérdésekkel kapcsolatos munkássága volt hatásában is a legjelentősebb, éppen az általa használt modern szempontok és módszerek következtében. Schrödinger hetvenedik életévében, 1965-ben hazaköltözött szülővárosába. Hosszas betegeskedés után halt meg a bécsi egyetem fizikai intézetének professzoraként.
L. de Broglie 1924-ben a fény kettős természetének problémáját, a hullám-korpuszkula dualitást általánosítva, a kettősséget korpuszkuláris anyagra is kiterjesztette. Két évvel később pedig - miközben ~ W. Heisenberg nyilvánosságra hozta a mátrixmechanikát és a határozatlansági relációkat - Schrödinger felírta az anyaghullámok differenciálegyenletét.
Schrödinger elsőrendű célja azonban nem a de Broglie-hullámok térbeli és időbeli változásait megadó hullámegyenlet megszerkesztése volt. A klasszikus mechanikának azt az általánosítását kereste, amely a kvantáltság tényét eleve tartalmazza, hogy feloldható legyen a Bohr-féle atommodell felépítésével előállott, logikailag felemás helyzet, azaz, ne kelljen a kvantumfeltevést a klasszikus mechanika törvényei mellé önkényes, kívülről bevitt posztulátumként elhelyezni, hanem a kvantálást maga a matematikai formalizmus szolgáltassa. Első dolgozatának a címe is ez volt : A kvantálás mint sajátérték-probléma. Megoldása, a Schrödinger-féle hullámmechanika szerint: minden részecskének, illetve a részecskék rendszerének állapotát egy hullámvonulat {hullámfüggvény) jellemzi, és a hullámfüggvények között a stabilis állapothoz tartozók különösen fontos szerepet játszanak. A fizikai mennyiségeknek vannak olyan lehetséges értékei, amelyek mellett a szóban forgó rendszer stabilis egyensúlyi állapotban van. A lehetséges értékek a fizikai mennyiség sajátértékei, és a sajátértékhez tartozó stabilis állapotok a rendszer sajátállapotai. Mindez a rendszer hullámfüggvényére ható operátorok matematikai formalizmusával kiszámítható, ha minden fizikai mennyiséghez bizonyos operátort rendelnek. A fizikai mennyiségek sajátértékei csak bizonyos meghatározott értékek lehetnek, és ez éppen a kvantáltságot jelenti. Még mielőtt Schrödinger munkájának eredménye napvilágot láthatott volna, Heisenberg, Born és P. Jordan közölt egy megoldást, mely egészen más módszerrel közelítette meg a kvantáltság problémáját. Ez a megoldás a fizikai mennyiségekhez nem operátorokat, hanem mátrixokat rendelt. Schrödinger első dolgozatában még csak irodalmi utalást sem tett Heisenbergék kezdeményezésére, de néhány hónap múlva bebizonyította, hogy a kétféle leírás az alapvető formai különbségek ellenére is ekvivalens. Schrödinger a hullámmechanika felépítésekor szigorúan klasszikus módszerekkel dolgozott, és a fizikusok által megszokott elképzeléseket használt. Mindez hozzájárult a hullámmechanika gyors elfogadásához. A hullámfüggvény értelmezésével kapcsolatban kezdetben úgy vélte, hogy a hullámegyenlet, az elektromágneses tér egyenleteihez hasonlóan, tényleges fizikai teret ír le, és több nagy fizikussal együtt ellenezte a hullámfüggvény Born-féle valószínűségi értelmezését, sőt a valószínűségi elgondolással élete végéig nem tudott igazán kibékülni.