Evangelista Torricelli,  1608. október 15-én született Faenzában. Korán árvaságra jutott, s ezért nevelését nagybátyja, Jacopo Torricelli, a sokat tanult és művelt szerzetes vette kezébe. Ő fejlesztette ki benne a tudományok és a kísérletezések iránti érdeklődését.
Tizennyolc esztendős korában Galilei egyik neves tanítványához, a Rómában matematikát tanító Benedetto Castellihez került, akinek a tehetséges és élénk felfogású, minden iránt érdeklődő Torricelli nemcsak tanítványa, de bensőséges jó barátja is lett. Castelli mellett sokat foglalkozott matematikával, mechanikával, távcsövekbe való lencséket csiszolt, és rájött, miként lehet az üveggolyókat nagyításra felhasználni. Ezeket az erősen nagyító üvegeket a kutató tudósok még száz év múltán is sikeresen használták: velük tudtak bepillantani a parányi élőlények birodalmába.
Torricelli még Castelli mellett hozzáfogott A nehéz testek mozgásáról szóló munkájához, amely 1641-ben Firenzében jelent meg. Torricellit ebben az évben az előrehaladott korú és főképp vaksága miatt segítségre szoruló Galilei hívta meg Firenzébe. Torricelli, a szolgálatkész és hűséges tanítvány már nem sokáig élvezhette Galilei tanítását és atyai pártfogását, mert a tudós a következő év júniusában meghalt.
Galilei elhunyta után Torricelli vissza akart térni Rómába, de a toscanai nagyherceg a matematika professzorává és firenzei udvari matematikussá nevezte ki, s ezzel maradásra bírta. Élete rövid volt, mert öt évvel később, 1647. október 25-én, alig 39 éves korában meghalt.
Említett első munkájában a Galilei felismerte szabadesési törvénnyel magyarázta meg valamely tartály alján, kis nyíláson kifolyó víz kiömlési sebességét: ez a sebesség akkora, mintha a víz az edény folyadékszintjének magasságából szabadon esett volna. Ez a felismerés
— bármilyen folyadékra általánosítva — Torricelli-tétel néven került be a fizikába.
Megfigyelte azt is, hogy az edény oldalnyílásán kiömlő folyadéksugár parabola alakú pályát ír le. A hidrodinamika kezdeti lepései ily módon Toricelli nevéhez fűződnek.
Neve mégis a légnyomással összefüggésben vált valóban ismertté. Azt már Galilei is tudta, hogy a vizet tíz méternél magasabbra nem lehet felszivattyúzni. Ő úgy vélekedett, hogy "a vákuum ereje" korlátozott, és nem haladhatja meg a tíz méter magas vízoszlop súlyát. Torricellinek az a gondolata támadt, hogy víz helyett higanyt használ, és megvizsgálja, vajon milyen magasságban állapodik meg a higany szintje egy üvegcsőben.
Az elgondolás szerinti kísérletet Galilei legfiatalabb tanítványa, Vincenzo Viviani 1643-ban végezte el. Egyik végén zárt, egy méter hosszú üvegcsövet higannyal töltött meg, majd megfordítva nyitott végével lefelé- higannyal telt edénybe állította. A higany szintje most 100 cm-ről 76 cm-re süllyedt, s fölötte légüres tér keletkezett, amit később Torricelli - féle űrnek neveztek el. (Valójában nem űr, mert az adott hőmérséklethez tartozó telítési gőznyomású higanygőz tölti ki.)
A kísérlet eredményét Torricelli helyesen a levegő nyomásával magyarázta meg, s egyben elutasította a "horror vacui" (az ürességtől való félelem) Arisztotelész óta meglévő téves elmeletét. Kísérletét többször megismételte, s megállapította, hogy a higanyoszlop magassága mindenkor arányos a légnyomással. Ezzel tulajdonképpen feltalálta a higanyos barométert.
A légnyomás felfedezését Torricelli mindössze egy levélben írta le, a római Accademia della Cruscában (Nyelvművelő Társaságban) tartott előadásait pedig csak halála után több mint fél évszázaddal adták ki.

Készült: Materny Károly összeállítása alapján