RUTHERFORD, Sir Ernest [e.: radeford] (Nelson, Új-Zéland; 1871. 8. 30. - Cambridge, Anglia, 1937. 10. 19.) angol fizikus. A kémiai Nobel-díjat 1908-ban kapta "az elemek bomlásának vizsgálataiért és a radioaktív anyagok kémiájában elért eredményei-ért".
Szülei, akiknek tizenkét gyermeke közül a negyedik volt,
skót és angol származásúak. Már gyermekkorában érdeklődött a fizika iránt,
és kitűnt tehetségével. Ezért ösztöndíjat kapott az új-zélandi egyetemre,
a Canterbury College-ba, ahol 1894-ben matematikából és fizikából doktorált.
Közben a vasnak a nagyfrekvenciás kisülések hatására jelentkező mágneses
tulajdonságait vizsgálta. A kapott eredmények alapján az elektromágneses
hullámok kimutatására detektort szerkesztett. A következő évben újabb ösztöndíjjal
az angliai Cambridge-be utazott, J. J. THOMSON irányítása mellett a Cavendish
Institute-ben folytatta kutatásait. 1898-ban megkapta a montreali McGill
egyetem fizikaprofesszori katedráját. 1907-ig maradt Kanadában, ekkor elfogadta
a manchesteri egyetem meghívását a fizikai tanszék élére. 1919-ben a cambridge-i
Cavendish Institute kísérleti fizika professzora lett. 1895-ben az ionizált
gázokat tanulmányozta. A radioaktivitás felfedezése után fő kutatási területe
az urán sugárzása volt. Megállapította, hogy a kibocsátott sugarak nem
egyneműek, egyik fajtájukat alfa-, a másikat, amelyről hamarosan kiderült,
hogy elektronokból áll, béta-sugárzásnak nevezte el. (Ezekhez csatlakozott
az 1900-ban P. Villard által felfedezett gamma-sugárzás.) Montreali működése
alatt felismerte, hogy a tanítványával R. B. Owensszel 1900-ban közösen
megtalált tórium-emanáció (a radon egyik izotópja) sugárzása az idővel
exponenciálisan csökken. (Erről az összefüggésről több tudós később kimutatta,
hogy minden radioaktív anyagra általánosan érvényes.) 1902-ben F. SODDY-
val közösen megalkotta a nagy visszhangot keltő "radioaktív bomlási elméletet",
amely szerint az elemek radioaktív sugárzás közben más kémiai elemekké
"bomlanak", ezek ismét átalakulnak, s így radioaktív bomlássorok jönnek
létre. A folyamat közben mindig szabadulnak föl alfa- vagy béta-részek.
Az egyes elemekre jellemző a felezési idő, amely alatt az elem bármely
mennyisége felére bomlik. Elméletük igazolására vizsgálta az alfa-részek
viselkedését elektromos és mágneses térben, megmérte sebességüket. I-I.
Geiger számlálót szerkesztett számára, amellyel sikerült azokat egyenként
megszámlálnia. 1909-ben bebizonyította, hogy e részecskék elektronfelvétellel
héliumatommá alakulnak, tehát héliumionok (pontosabban: héliumatommagok).
Ezzel igazolta W. RAMSAY-nek és F. SODDY-nak azt az állítását, hogy a rádium
átalakulásakor hélium keletkezik. Majd az alfa-részek fémfóliákon való
szóródását tanulmányozta. Észleletei szerint legnagyobb részük minimális
szögeltéréssel haladt keresztül a fólián, kis hányaduk azonban visszaverődött,
és az eredeti irányra merőlegesen vagy azzal ellentétesen mozgott. A tapasztalt
jelenségek vezették el 1911-ben az atommag felfedezéséhez és a Rutherford-féle
atommodell felállításához. Eszerint az atom a naprendszerhez hasonló: súlyos,
csaknem teljes tömegét magába foglaló, pozitív töltésű magból. és körülötte
különböző pályákon keringő, nagyon könnyű, negatív elektronokból áll. Az
elektronok mozgásából származó centrifugális erő és a mag elektromos vonzóereje
egyensúlyban van, továbbá az elektronok negatív össztöltése kiegyenlíti
a mag pozitív töltését. Az atom szerkezete tehát nagyon hézagos, ezért
haladhat át a legtöbb alfa-rész kis eltéréssel a fémfóliát alkotó atomok
elektronjai közti, viszonylag nagy téren. A mag pozitív töltése azonban
taszítja a hozzá közelítő azonos töltésű alfa-részt, így az erősen eltér.
(Ezt az atommodellt hiányosságai miatt később többen tökéletesítették.)
Kiszámította, hogy az atommag töltéseinek száma megegyezik az atomsúly
felével. Az első világháború alatt lehallgató készüléket szerkesztett a
német tengeralattjárók felismerésére. 1919-ben a világon elsőként észlelt
magátalakulást. Nitrogénmagot bombázott alfa-részekkel. A Wilson-kamra
felvételeken azok a pályanyomok, ahol az alfa-rész nitrogénmagba ütközött,
egy rövid, vastag és egy hosszú, vékony ágra bomlottak. A vizsgálatok kimutatták,
hogy a reakció terméke oxigén-17 (vastag ág) és proton (vékony ág). A következő
években több más elem atommagját is sikerült átalakítania.
Eredményeit a Philosoplrical Magazine c. fotyóiratban
közölte. Nem tartotta valószínűnek, hogy a magenergia a gyakorlatban hasznosítható.
1933-tól az angol akadémiai segélybizottság elnökeként sokat fáradozott
a Németországból emigrált tudósok megsegítésén.