Lorentz, Hendrik Antoon, (szül. 1853. júl. 18. Arnhem, Hollandia – megh. 1928. febr. 4. Haarlem), holland fizikus, Pieter Zeemannal együtt 1902-ben fizikai Nobel-díjat kapott az általa kidolgozott elektromágneses sugárzási elméletért, amelyet Zeeman észleletei megerôsítettek; ez az elmélet lett Albert Einstein speciális relativitáselméletének a kiindulópontja.

Lorentzet 1878-ban nevezték ki a Leideni Egyetem matematikai fizika professzorává. Doktori értekezésében 1875-ben továbbfejlesztette az angol James C. Maxwell elektromágneses elméletét, így az sokkal kielégítôbb magyarázatot adott a fényvisszaverôdésre és a fénytörésre. A fizika sok ága foglalkoztatta, de fô célja egy olyan elmélet létrehozása volt, amely megmagyarázza az elektromosság, a mágnesség és a fény kapcsolatát. Maxwell elmélete szerint az elektromágneses sugárzást a rezgô elektromos töltések keltik, de a fényt keltô töltések nem voltak ismertek. Lorentz ezért arra gondolt, hogy az anyag atomjai is töltött részecskékbôl állhatnak, és ezek az atom belsejében levô töltött részecskék lehetnek a fény forrásai. Ha ez igaz, akkor az erôs mágneses térnek hatnia kell a rezgésekre, és ezen keresztül az így keletkezett fény hullámhosszára. 1896-ban Zeeman, Lorentz tanítványa igazolta ennek a jelenségnek a létezését, ez ma Zeeman-effektus néven ismert. Munkájukért 1902-ben Nobel-díjat kaptak.

Lorentz elektronelmélete azonban nem volt képes a Michelson–Morley-kísérlet negatív eredményeit megmagyarázni. A kísérlettel a feltételezett éterben mozgó Földnek a sebességét próbálták oly módon megmérni, hogy különbözô irányokból jövô fénysugarak sebességeit hasonlították össze. A nehézségek legyôzésére Lorentz 1895-ben bevezette a helyi idô fogalmát; e szerint különbözô helyeken eltérô az idô múlásának az üteme. Hatott rá az ír George F. Fitzgerald elképzelése, amely szerint a fény sebességét megközelítô sebességû testek a mozgás irányában összehúzódnak. Megalkotva a Lorentz-tanszformációkat, Lorentz 1904-ben kiterjesztette ezt az elgondolást. Ezek a transzformációk matematikai kifejezések, amelyek leírják a mozgó testre jellemzô változásokat: a tömegnövekedést, a hossz rövidülését és az idô tágulását. A Lorentz-transzformációk képezik Einstein speciális relativitáselméletének az alapját. Lorentz 1912-ben Haarlemben a Teyler Intézet kutatási igazgatója lett, de továbbra is tiszteletbeli professzor maradt Leidenben, hetente tartott egyetemi elôadásokat.