Gustav (Ludwig) Hertz (szül. 1887. júl. 22. Hamburg, Németország - megh. 1975. okt. 30. Berlin, Kelet-Németország), német fizikus, James Franck társaságában 1925-ben fizikai Nobel-díjat kapott, mert igazolták azt az elméletet, hogy egy atom csak meghatározott mennyiségekben nyelhet el energiát.

A híres fizikusnak, Heinrich Hertznek volt az unokaöccse, Göttingen, München és Berlin egyetemén tanult. 1913-ban nevezték ki tanársegédnek a Berlini Egyetem fizikai tanszékre, itt kezdett együtt dolgozni Franckkal. Kísérleteik megmutatták, hogy amikor egy elektron egy atomba ütközik, egy bizonyos minimális energiára van szüksége ahhoz, hogy kimozdítson egy másik elektront az atomból. Ez az energia az ionizációs potenciál, értéke elemenként más és más. Hertz és Franck mérései azt is kimutatták, hogy az egyes elemek által kisugárzott fény hullámhosszai a kérdéses elem lehetséges atomi energiaállapotainak felelnek meg. Ezt elôre látta Niels Bohr, aki a kvantumelméletet használta fel az atom természetének az értelmezésére.

Hertzet 1925-ben nevezték ki a Hallei Egyetem fizikaprofesszorává. 1928-ban a berlini Mûegyetemen fizikaprofesszora lett. 1932-ben módszert dolgozott ki a neonizotópok szétválasztására. 1945-tôl 1954-ig a Szovjetunióban kutatott. 1954-ben tért vissza Kelet-Németországba, 1961-ig a lipcsei Fizikai Intézet fizikaprofesszora és igazgatója volt.